2014.
PROGRAMTERV / LETÖLTHETŐ ANYAGOK
BESZÁMOLÓ, EMLÉKEZTETŐ, SZÖSSZENET
2014. október 11.
Gyula és környéke. (A kolbászok és gyógyvizek vidéke)
Valami hiba csúszott a szervezésbe, mert akárhogy csűrtük, csavartuk nem sikerült úgy alakítani az időjárást, hogy a szokott esős idő legyen a programunk napján.
Alig akartunk buszra szállni olyan szép és kellemes idő volt reggel, ennek ellenére senkit sem köszöntöttünk fel, mert nem volt miért. Kicsit szomorúan szálltunk fel a járgányra és többen akkor szembesültek a ténnyel, hogy a kirándulás mottója nem passzolt. Mi Gyulával terveztük az utat Gyulára, de nem az volt. Gyula helyett István érkezett és vezetett.
A buszon aztán mindenki megnyugodott, mikor többen kötelességüknek érezték, hogy meginduljanak a sorok között le, majd fel és megint.
E sorok szerénytelen írójának nagyon nagy szerencséje volt, mert nem ő vezetett aznap. Ez a tény a gyarmatáru birtokosainak nem volt olyan szerencsés. Fogyott az anyag, mint a torokköszörű kő.
Kicsit később rájöttünk, hogy Gyula nagyon messze van, bár Párizs még messzebb, de nem oda mentünk.
Elütve az unalmas zötyögés folytonos monotonságát egyszer csak arra ébredtek többen, hogy a kezükben tartanak egy tudásfelmérő lapot és már hallottuk is az első kérdést. Néhányan átaludták a kérdések zömét, olyannyira, hogy Vali nénje csak az eredményhirdetésen jött rá, hogy itt lezajlott egy nagyon fontos esemény, őrizve a hagyományainkat. Nekem csak néhány kérdés marad ki a sorból. Ezért lehetett, hogy véletlenül a legtöbb pont a mi lapunkon volt bejelölve. Röviden nyertünk. (Mondjuk erre Vali nem emlékszik. Én meg nem értem)
Mielőtt szétrobbantak volna a megtelt tárolóink megálltunk egy rövid fésülködésre az útszéli csárdában, de ez nem hagyott bennünk mély nyomokat.
Aztán begurultunk Szarvas városába, ahol egy rövid séta erejéig megmozgattunk elgémberedett tagjainkat és befaltunk néhány gombóc fagyit és már gurultunk is tovább.
Rövidesen Gyulára értünk és egy rövid megállással felrángattuk a buszra Kocsis János újdonsült túravezetőnket, aki aztán elvarázsolta a csapatot és megszerettette velünk Gyula városát.
Első programként bevettük a várat, megkoszorúztuk az Aradi 13 vértanú emlékművét, Elgurultunk a Ladics házhoz, onnan nagy riadalmat keltve átugrottunk a 100 éves cukrászdába, meglátogattuk Erkel Ferenc emlékházát, majd megnéztük Kohán György kiállítását.
Gyakorlatilag az utóbbi mondatban leírtak foglalják össze a kirándulásunk lényegét, de aki ott volt, annak minek részletezzem, aki meg nem az menjen el oda és nézze meg, hiszen a mesében is ez a módi: „aki nem hiszi, járjon utána.”
Itt a nap csúcspontján kettészakadt a csapat. A csapat egyik része, egy úgy nevezett töredék csapat a helyi fürdőben mosta le magáról az út porát, a nagyobbik fele (zöm) elgurult a közeli Békéscsaba helyőrségbe, hogy a legendák alapján megismert, a városban fellelhető ínycsiklandozó kolbász-halom egy részét letolja a torkán. Hiába csorgott a nyálunk a frissen kinevezett helyi csapatvezető H. Gyuri felzavart minket először az evangélikus kistemplom tetejére, ahol az elektromos harangozás bevezetése óta senki sem járt, csak Quasimodo. Persze ide is csak a sportos, jó erőben lévő, elegáns és jóképű túratársak szaladtak fel, a többiek nem.
Enyhén szólva kisebb riadalom volt az arcunkon, mikor caplattunk felfelé a korhadt deszkákon és nem irigyeltük a korábban ott lakó harangozót sem. Nem mondom, hogy bevoltunk rezelve a torony tetején, de azt sem, hogy nem, pedig igen. Lefelé csak az életösztön tartotta bennünk a lelket és már meg sem kottyan a szemben lévő templom hatalmas belső terének látványa. Fentről. Oda is felszaladtunk.
Kiheverve a megrázkódtatásokat újra beindult a nyálelválasztásunk a kolbászok felidézésével és kijelentettük, hogy lesz, ami lesz, mi becserkészünk valami kifőzdét.
Rá kellett döbbennünk, hogy a kolbászok városában gyakorlatilag nincs kolbász. Pedig itt Tatán a vizek városában állandóan belelépünk valami pocsolyába, még a házunk előtt is született egy nádas egy kis mocsárral.
Kolbász pedig sehol.
Gyorsan elzarándokoltunk a mai kor termékének egyik hatalmas építményéhez, ami legalább akkora volt, mint egy templom, csak a neve pláza.
Itt találtunk egy olyan vállalkozó szellemű boltost, aki a fellelhető összes kolbászt megsütötte számunkra alig 50 perc alatt. Olyan éhesek voltunk, hogy a készenléttől számítva nem több, mint 3 perc alatt az egészet beraktuk az arcunkba és már rohantunk is a pláza melletti buszmegállóhoz, mert ott volt megbeszélve a járműre szállás terepszakasza.
Szinte egyszerre értünk a megadott helyre és buszunk, mit egy tank simán befordult az ellenkező irányból érkezve a megállóhoz. Mire bármilyen rendőr észbe kapott volna már ott sem voltunk, sőt már töltöttük is a következő tesztet, amit nem sikerült rendesen kitölteni, mert ébren voltunk.
Még elfogyasztottuk a maradék otthonról hozott termékeket, megálltunk egy rövid fésülködésre (sosem értem meg miért ennek nevezzük) és sorra dobtuk ki az utasainkat, ahogy a megfelelő helyre értünk.
Megint volt egy jó kirándulás, amire szívesen emlékszünk vissza később is.
Köszönjük Kocsis János nagyszerű vezetését és Ocsónak a program kitalálását és megszervezését.