2014.
PROGRAMTERV / LETÖLTHETŐ ANYAGOK
BESZÁMOLÓ, EMLÉKEZTETŐ, SZÖSSZENET
A 2014. év kiemelkedő eseményei
2014. június 21.
B E S Z Á M O L Ó K / Szösszenetek
NOSZTALGIKUS RETRÓ KIRÁNDULÁS
Sucha Bela szurdok
Elhatároztuk – Megszerveztük – Elindultunk – Mentünk – Mentünk – Beöltöztünk – Másztunk – Ettünk – Ittunk – Fáztunk – Áztunk – Másztunk – Másztunk –Ettünk –Ittunk – Jöttünk – Jó volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
A szurdokról:
A Sucha Bela a Szlovák Paradicsomban mészkő alapzaton alakult ki és a leglátogatottabb szurdok a környéken.
A szurdokba vezető zöld jelzés Káposztafalva (Podlesok) közelében, az Erdőalja nevű turistaközpontban kezdődik, 550 méter tengerszint feletti magasságban.
Eleinte a völgy meglepően széles, de aztán fokozatosan szűkül az első, 30 méter magasságból érkező sziklás vízesésig, amely a Tálak-vízesés nevet viseli, ami a nevét azoknak a hatalmas, tál formájú mélyedéseknek köszönheti, amelyeket a lezúduló víz ereje hozott létre a sziklában.
A Tálak-vízeséseket elhagyva hamarosan a szurdok legszűkebb része következik, melynek neve egyszerűen csak Szűkület, ahol a sziklafalak annyira megközelítik egymást, hogy mindössze egy méter szélességű áthaladási lehetőséget biztosítanak.
A következő érdekes vízesés, a majdnem 13 méter magas Ablakos-vízesés. Elnevezése a vízesés tetején található sziklaablakra utal, ahol a turistaút magán a sziklaablakon vezet keresztül.
Hamarosan egy újabb, csaknem 9 méter magas vízesés következik. Ez a Teknős-vízesés, nevét onnan kapta, hogy itt a folyamatosan dolgozó víz a hosszú évezredek alatt teknőszerű mélyedést vájt a sziklafalba.
Ezt elhagyva, egy oldalvölgyben látható a 8 méter magas Oldalsó-vízesést, amely télen mutatja meg valódi szépségét, amikor varázslatos jégtakaró borítja.
Az Oldalsó-vízesés után a szurdok még egyszer összeszűkül, és létrehozza a majdnem 9 méter magas Lépcsős-vízesést. Ezután a völgy keresztmetszete kitágul. A turistaút az erdőben meredeken emelkedik egészen a Glatz-útig, ahol 959 méter magasságban ér véget. Így a szurdok hossza kb. 3,8 km, a szintkülönbség 409 méter.
A parkoló GPS koordinátái: 48.965843,20.385765
NOSZTALGIKUS RETRÓ KIRÁNDULÁS
Sucha Bela szurdok
Elhatároztuk – Megszerveztük – Elindultunk – Mentünk – Mentünk – Beöltöztünk – Másztunk – Ettünk – Ittunk – Fáztunk – Áztunk – Másztunk – Másztunk –Ettünk –Ittunk – Jöttünk – Jó volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
Akár ilyen röviden is tudnám ecsetelni a nosztalgikus retró kirándulás lényegi mozzanatait, de csalódnátok bennem, ha nem fejteném ki bővebben a lezajlott eseményeket.
Mintegy emléktúra jelleggel a csapat elhatározta, hogy a "nagy bőrig ázó szurdok túra" (NBÁST) emlékére megismételjük a feledés homályába vesző kirándulást. Addig-addig szervezkedtünk, míg egy minimális létszámmal (13 fő) 21-én a hajnali órákban, amikor még a Tarján Pisti is épp a másik oldalára fordul, hogy hortyogásával ne zavarja Tündit három gép erejű járművel elindultunk a sokak számára ismeretlen és már-már legendás helyszínre. Később kiderült, hogy az a három fő, aki részt vett az első megmérettetésen az esőn és a viharon kívül másra nem is emlékszik már.
Hamar beöltözünk mint az első farsangozók, megvettük a jegyeket, amit valószínű nem teljesen a karbantartásra fordítanak és elindultunk a szurdok felé. Alig egy pár perc alatt kiderült, hogy a másik irányba kellett volna elindulni, de olyan gyorsan rájöttünk, hogy szinte időt sem vesztve már is a szurdok elején találtuk magunkat.
Menet közben hallgattuk, hogy milyen volt akkor, amikor még Bobori urunk is küzdött az elemekkel. A legendával ellentétben nekünk csodálatos időnk volt, alig volt valami víz a patak mederben, ahol kőről kőre szökdécseltünk igen fürgén és vidáman. Később már nem voltunk ilyen vidámak, hiszen a kövek által végrehajtott több órás talpmasszázs megtette a hatását.
Egyre rutinosabban keltünk át a hordalékokon, akadályokon és szinte senki sem csúszott el, csak én, de szerencsére nem volt rá tanú. Jót röhögött volna, ha van. Túléltem.
A sebtében ácsolt talpfákhoz hasonló járólapokon Magdika olyan volt eleinte mint egy kötéltáncos két karjával egyensúlyozva, de később úgy szaladgált rajtuk, mint Hamupipőke a kastély lépcsőin. (A cipőjét nem hagyta el)
Aztán jött egy két láncos sziklafal és mielőtt teljesen eluntuk volna az egészet megérkeztük a vízesésekhez, ahol bár nem volt akkor a víz, mint valaha, de a létra az ugyanolyan silány és veszélyes volt. Rendesen kapaszkodtunk az életbemaradás reményével, féltettük picinyke életünket. Én a fogammal is megpróbáltam, de nem vált be. A csapat jobban izgult Annáért, mint Anna saját magáért, de hihetetlen ügyességgel kúszott fel a több tíz méteres létrákon, le a kalappal Anna előtt.
Aztán egyszer csak úgy éreztük, hogy felértünk a tetejére, de az nem az volt. Onnan még elég sokat kellett kapaszkodni az igazi végéig. A monotónia ellen egy kicsit eleredt az eső, hogy ne unatkozzunk. Én fohászkodtam egy kicsit, hogy legyen már valami rendes zuhé, mert mit mondunk akkor Mócsai túratársunknak az egészről, ha megkérdezi ugyan kedves csavargók mekkora fegyvertény volt szárazon végigmenni a szurdokon?
Úgy kimerültünk, mint egy góliát elem és csak egy kis szíverősítő hozta helyre a csapat nagyobbik részének tisztánlátását és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Meg voltunk elégedve magunkkal, de Ocsó megsúgta, hogy kisebb kerülővel, de bizony csak vissza kell ereszkedni a völgybe, ahol várt minket a sör és virsli. Aki idáig nem fáradt el, annak most sikerült. Többen tapasztaltuk, hogy nagyon sokáig lefelé menni az sem egy népünnepély.
A leérkezés után felzabáltuk a helyi büfé raktárkészletét és kiittuk a csapra vert hordókat és már megint csak a pilótákkal volt ki….
Járműre szállva, remegő lábakkal igen hosszú volt az út hazáig és csak a pilóták nem aludtak az úton. Vagy mégis?
De megcsináltuk. Igaz, hogy nem áztunk bőrig, de felejthetetlen élmény volt.
A szurdokról:
A Sucha Bela a Szlovák Paradicsomban mészkő alapzaton alakult ki és a leglátogatottabb szurdok a környéken.
A szurdokba vezető zöld jelzés Káposztafalva (Podlesok) közelében, az Erdőalja nevű turistaközpontban kezdődik, 550 méter tengerszint feletti magasságban.
Eleinte a völgy meglepően széles, de aztán fokozatosan szűkül az első, 30 méter magasságból érkező sziklás vízesésig, amely a Tálak-vízesés nevet viseli, ami a nevét azoknak a hatalmas, tál formájú mélyedéseknek köszönheti, amelyeket a lezúduló víz ereje hozott létre a sziklában.
A Tálak-vízeséseket elhagyva hamarosan a szurdok legszűkebb része következik, melynek neve egyszerűen csak Szűkület, ahol a sziklafalak annyira megközelítik egymást, hogy mindössze egy méter szélességű áthaladási lehetőséget biztosítanak.
A következő érdekes vízesés, a majdnem 13 méter magas Ablakos-vízesés. Elnevezése a vízesés tetején található sziklaablakra utal, ahol a turistaút magán a sziklaablakon vezet keresztül.
Hamarosan egy újabb, csaknem 9 méter magas vízesés következik. Ez a Teknős-vízesés, nevét onnan kapta, hogy itt a folyamatosan dolgozó víz a hosszú évezredek alatt teknőszerű mélyedést vájt a sziklafalba.
Ezt elhagyva, egy oldalvölgyben látható a 8 méter magas Oldalsó-vízesést, amely télen mutatja meg valódi szépségét, amikor varázslatos jégtakaró borítja.
Az Oldalsó-vízesés után a szurdok még egyszer összeszűkül, és létrehozza a majdnem 9 méter magas Lépcsős-vízesést. Ezután a völgy keresztmetszete kitágul. A turistaút az erdőben meredeken emelkedik egészen a Glatz-útig, ahol 959 méter magasságban ér véget. Így a szurdok hossza kb. 3,8 km, a szintkülönbség 409 méter.
A parkoló GPS koordinátái: 48.965843,20.385765