2013.
PROGRAMTERV / LETÖLTHETŐ ANYAGOK
BESZÁMOLÓ, EMLÉKEZTETŐ, SZÖSSZENET
A 2013. év kiemelkedő eseményei
2013. május 29 - június 02.
B E S Z Á M O L Ó K / Szösszenetek
ŐRSÉG AZ ÖRÖKSÉG
Kalandozások Hétrétországban, szomszédolás Ausztriában és Szlovéniában
2013. május 29 - június 02.
B E S Z Á M O L Ó K / Szösszenetek
ŐRSÉG AZ ÖRÖKSÉG
Kalandozások Hétrétországban, szomszédolás Ausztriában és Szlovéniában
A május végi téli hideggel beköszöntött nyári időjárás miatt kevesebb sör, de annál több HP fogyott. Aki most azt hiszi, hogy...., de nem.
A csavargásaink történetének egyik legcsapadékosabb és az átlaghőmérsékletet tekintve a leghidegebb kirándulása volt, de a hangulatunk most is kitűnő volt, nem ijedtünk meg a kihívásoktól. Egyetlen programunk lett áttervezve, de annak is nekiugrottunk volna, ha az üzemeltető nem hív fel és mondatja le velünk a programot a nagy hóesés és a hóvihar miatt. Legközelebbi nyári kiruccanásunkra síléceket is viszünk. Ez a program a Schneeberg lábánál található Puchberg am Schneeberg kisvárosból induló Salamander fogaskerekű kisvonattal történt volna a 2075 m magasságú fennsíkra, csak hát nem volt nálunk síléc.
Ennyit előzetesen.
Maga a program a szokástól eltérően nem a busz mellett kezdődött mindenféle üdvözlésekkel, hanem a buszra szállás után, mert már itt is esett az eső, ami aztán csak rövid szünetekre állt el az egész idő alatt.
Első megállónk Abda volt Győr után, ahol fejet hajtottunk az 1944. november 9-én, az erőltetett menet során kivégzett Radnóti Miklós emlékhelye előtt. Csendben hallgattuk az egyik utolsó versét majd szalagot kötöttünk az emlékhelyre, ahol a mindent kifejező szobor Meloccó Miklós alkotása. A rövid csend után visszaszálltunk a buszunkba és Lébény felé vettük az irányt, hogy megnézzük az Árpád-korban épült kis magyar katedrálist, amit a bencések építettek az 1200-as években. Tetszett a kulturált fogadóhelység, amivel a látogatók kényelmét szolgálják.
A következő állomásunknál viszont ennek a nyomait sem nagyon fedeztük fel, de a környezet és a levegő nyugtató és kellemes volt, bár erről csak a természet tehet. Nagyon úgy tűnt, hogy már nem jutott pénz annak a tönkretételére. Ez a hely Velem helyőrség volt és ide csak azért tértünk be Kőszegen keresztül robogva, mert egy korábbi kiruccanásunk alkalmából idő hiányában kihagytuk és itt kedvenc bandagazdánk megígérte vala, hogy vele megyünk Velembe, ha törik, ha szakad. Mondjuk az eső szakadt, de nem tört el semmi.
Nem hazudtoltuk meg magunkat, amikor a kiszáradás elkerülése érdekében megrohamoztuk a falu főútján található egyetlen kiskocsmát. Itt láthattuk, hogy Gyula bátyánk a busz kiváló pilótája tulajdonképpen munkahelyet tévesztett, mert hihetetlen gyorsasággal saját kezével csapolta a sört, amire a kocsmáros néni nem volt képes. Csodálkozva ajánlott fel neki munkahelyet, de lebeszéltük róla, mert nem akartunk Velemben letelepedni.
Az ebédidőt a buszon töltöttük Gyula bátyánk legnagyobb bánatára és így gurultuk el Ják faluba, ahol a frissen felújított és átadott templomot csodáltuk meg. A templom előtt reneszánsz zenével és tánccal fogadott minket Ják apraja nagyja, bár később kiderült, hogy nem a mi szép szemeinkért tették mindezt. Ezen megharagudva jól megnéztük a nagy templom előtti Szt. Jakab kápolnát, majd bementünk magába a Szent György Apátság templomába is.
Az első napi kultúrélményeket gyorsan feldolgoztuk és meg sem álltunk a szállásunkig, ami Őrimagyarósdon az Őrség Vendégházban volt. Itt több kisebb csoportra oszlott a kis csapatunk, mert legalább 7 helyen voltunk elszállásolva. Kellemes meglepetés volt, hogy Hegyi Vilmos, a tulaj házi pálinkával fogadott, aminek a megkóstolásához többen többször is feltűnés nélkül sorba álltak. (Én is). Aztán vacsora és csendes fogvacogtatás következett a kihűlt és fűtetlen szobákban. A házigazdák dicséretére váljon, hogy a további éjszakákra minden nap befűtött szállás várt minket.
Másnap korán kelve hihetetlen gyorsasággal megreggelizett a csapat, mert tudtuk, hogy sokat fogjuk gyakorolni a le és felszállást a sűrű program miatt. Többek szerint nem gyakoroltuk eleget, mert voltak problémák a renitens túratársakkal, de mindenki megnyugodott, mikor az engesztelések előkerültek. Az első napi ismerkedésünkre az Őrséggel elkísért minket a vendégház tulajdonosa, Vilmos is, aki mint helyi idegenvezető nagyon sok érdekes dolgot mesélt a vidékről, a vidék történetéről és az ott élő emberekről.
Első deszantozásunk Pankaszon volt, ahol alánéztünk a tölgyfából faragott és összerakott szoknyás haranglábnak, de semmi erotikus nem történt. Kicsit arrébb oda-vissza elmentünk az 1400 m hosszú Nagyrákosi vasúti völgyhíd mellett, aminek az építési módja volt különleges, mert két oldalról tolták össze, amíg nem találkozott a két szárnya. Még szerencse, hogy nem a Marx téri felüljáró kiváló dolgozói dolgoztak a projekten, akik a világ nagy derültségére mellé találtak egy hasonló építkezésen.
Beérkeztünk Őriszentpéterre, ahol bementük Szikszay Edit tanárnő által létrehozott kiállításra. Itt tényleg érdekes dolgokat láttunk és tudtunk meg a helyi emberek életéről és használati eszközeikről. Egy kicsit megtanultunk őrségiül is, így már senkinek sem okozott problémát megérteni, hogy a pankaszi rigász a tél kezdete előtt a kódisállásból átrakta a foklákat, a bugyigákat, a sündiket, továbbá a kópicokat a tóka feletti felkástuba. De ha valaki nem értené itt kikeresheti az értelmét. Innen elmentünk egy újabb Árpád kori templomhoz (errefelé bőven építettek hasonlót, minden tíz falunak jutott egy). Ez egy olyan kis ékszer volt a korabeli templomok közül, aminek a belső terét csak a karzatról lehetett megnézni, kívülről pedig egyszerűen körbejártuk és csodáltuk a külső freskók maradványait. A templom érdekessége volt, hogy az építőanyagot helyben készített égetett téglákból biztosították és nem messziről hozták.
Megcéloztuk Szalafőt, ahol a centrumban először megnéztük a hét szerből álló életfát és a jégvermet. Ide csak kevesen mentek le, mert az időjárás miatt egyébként is mindenki egy jégveremben érezte magát. Nem sok időt vesztegetve átugrottunk Pityerszerre és megtekintettük a Népi Műemlék Együttest, majd a pajtából átalakított kocsmát is, ami néhány elrugaszkodott csapattagnak jobban tetszett, mint a kástu, vagy a tóka.
Csak egy gyors pillantást vetettünk Zsohár Gyula kerámia műhelyére, de semmivel sem lettünk okosabbak az őrségi agyag és kerámiakészítés rejtelmeiből. (Ez a program e sorok jeles írója számára fehér foltként rögzült az emlékezetébe). A buszon mindenki befalta a reggel gondosan összekészített elemózsiáját, újabb ráncokat okozva kedvenc pilótán Gyula bátyánk homlokára, de nem csináltunk belőle nagy gondot.
Szinte toronyiránt átgurultunk Szlovéniába, ahol már várt minket néhány millió orchidea és az idegenvezető. Itt, Dobronakon, ami valamikor Zala vármegye lendvai járásának a része volt, található Közép- Európa legnagyobb trópusi kertjében (tropski vrt), az Orchidea-farm. Tökéletes klímában és már-már trópusi környezetben néztük meg a látogatóknak kialakított útvonalon az összes virágot, növényt, fát és egyebeket, amiből jó néhány díszíthetné a saját lakásunkat is.
Miután teljesen elteltünk a virágok illatától sokan vágytunk már a következő program illatára. Ez egy boros pince volt. Sok jót hallottunk Vinotoc Urisk borospincéről, így aztán teljesen ráizgultunk a várható élményre. Ebben az esetben nem volt semmi csalódásunk. Finom borokat ittunk és vettünk, senki sem tett félre a külön kancsóba egy cseppet sem. A Strehovci-hegyen található pince gazdája egy Urisk Sigfrid nevű atyafi volt, aki csak úgy a nyugdíjas éveire épített egy pincét és termelte a lendvai hegyek finom nedűjét, amit csak az arra vetődő és megszomjazott turisták kedvéért töltögetett szeretettel, meg nekünk. Egyedül a mi Gyulánk volt egy kicsit stresszben, mert a pincéhez vezető út annak idején a lovas szekerekhez lett méretezve és ezt kellett leküzdenie egy hatalmas busszal. A környéken lévő pincék gazdái riadtan futottak össze, mert ilyen csodát még sosem láttak, hogy egy busz araszol a házak között.
De mi bíztunk a Gyula tehetségébe és alig egy index lett csak leamortizálva a busz hátsó fertályáról, aminek az oka egy fránya bokorból kilógó kissé erősebb ág volt.
Hazaérve a házigazdák helyi ételkülönlegességgel leptek meg minket, amit nagyon hamar belapátoltunk az arcunkba és ki-ki nyugovóra tért, vagy tovább pusztította a bőröndökből előkerült gyarmatárút, ezzel is oldva a hideg okozta feszültséget.
Így érkezett el a 3. nap, ami az elején elmondott okok miatt változott egy cseppet. A tervezett időben elindultunk Graz felé, amelyet előre nem derítettünk fel alaposan, az eső is esett és hideg is volt így nyár derekán. Graz egykor egy nagypolgári, főúri és fővárosi rangú nagy város volt III. Frigyes idejében. Innen irányították a Habsburg birodalmat.
Azért itt is feltaláltuk magunkat és amit lehetett megnéztünk. Természetesen nem maradt el a város legmagasabb pontjának megközelítése sem, de szerencsénk volt mert csak lefelé jöttünk gyalog, bár nem mindenki. Sikerült megnézni egy hihetetlen fegyvergyűjteményt a középkori fegyverekről, ahol több ezer kard, kopja, páncél, sisak és egyéb cuccok voltak, ezért inkább egy fegyver tár volt, mint múzeum. Itt előre bevéstük a retinánkba a Szentgotthárdi csata felszereléseinek kinézetét, nehogy elkeserítsük Lajos nevű túratársunkat a másnapi előadása során.
Egyszer csak döntés született, hogy nem pazaroljuk tovább a drága időnket, nem áztatjuk kabátjainkat, hanem elindulunk Németújvárra (Güssing), hogy ott is kellő riadalmat okozzunk a település kocsmáiban és kávézóiban. A városkáról annyit érdemes tudni, hogy a trianoni békeszerződés után elcsatolták Vas vármegyétől, de a 2007-es schengeni határnyitástól képletesen újra a magunkénak érezhetjük. Güssing a kikapcsolódás netovábbja lehet, ahol még az utcanevek is őrzik a Batthyányiak emlékét. Miután megtaláltuk az automata liftet, ami a várba vezet, már több tíz métert caplattunk felfelé. Alig kellett volna még néhány méter és fent vagyunk, de a kíváncsiság legyőzött minket és dekádonként beszálltunk a liftbe. Mondanom sem kell, hogy Tarján Pista barátunk, mint a legkíváncsibb túratárs és az ő követői egy zsetonért kétszer is utaztak föl, le és megint.
Ez a nap is hamar eltelt, így aztán vacogva hazaérkezve alig vártuk, hogy a gyarmatokról származó maradék árút megkóstoljuk és nyugovóra térjünk.
A negyedik nap volt az, amire a szavazások szerint is a legjobb nap kitüntető címet adtuk. Úgy kezdődött, hogy kora reggel lerohantuk Vörös Gábor fazekas mestert Magyarszombatfa helyőrségben, de nem tudtuk meglepni, mert már a korongja előtt ült és dolgozott. Miközben tekerte a korongot be nem állt a szája és a szavait ittuk mint a szivacs, mert olyan érdekesen beszélt a szakmáról, annak rejtelmeiről, az őrségi gerencsérekről, hogy mindenkinek nagyon tetszett. A mese közben a keze alatt az agyag átalakult és láttuk hogyan keletkezik egy darab agyagból kuglóf sütő és egy bugyiga. Gábor egy igazi mesterember volt, aki előtt jelképesen nagy süveget emeltünk.
Hogy hová mentünk a buszra szállás után? Hát Velemér. Így viccelődgettünk, amikor egyszer csak megállt a busz és néhány kérődző tehén mellett a beígért 187 méter helyett mintegy 800 métert sétáltunk a Veleméri Árpád kori templomhoz, a fény templomához, de utólag tudtuk meg, hogy az élményért akár többet is bevállaltunk volna.
Kirándulásaink alatt számtalan templomot tekintettünk meg és akár fel is építenénk már egyet minden nehézség nélkül, de az a kis gyöngyszem az őrségben mindenkinek nagyon tetszett, elkápráztatott, hogy ilyen is van Magyarországon.
A templom freskóit Aquila János (Johannes Aquila de Rakespurga) festette az 1370-es években és a sors úgy akarta, hogy ennek több mint fele a saját önarcképével együtt még ma is látható. Az akkor élő tíz falu népének festett képüzenetei és a napfénnyel való játéka maga volt a csoda.
A csodák után már nagyon vágytunk egy kis testmozgásra, ezért gyorsan átgurultunk Szlovéniába, hogy onnan támadjuk meg a három határnál elhelyezett emlékhelyet. Ekkor már világosan érezhető volt, hogy az elöl ülő túratársak kihívásokkal küszködnek a térképpel és annak használatával, illetve jelentőségével. A környező dombvidéken lakók már rendesen gyülekeztek, mert az gondolták, hogy előrehozták a Felsőszölnöki Búcsú időpontját, hiszen már legalább tíz busz érkezett tömve látogatókkal. Mielőtt a nagyobb népünnepély elkezdődött volna hirtelen megálltunk az út szélén és a sportban sokkal kifinomultabb és a mozgást, valamint a kihívásokat kedvelő mintegy 19 fő elindult a hármas határ irányába. Eleinte egy kellemes sétának tűnt a zuhogó esőben, de amikor rendesen elkezdett emelkedni az út néhányan elátkozták a bátorságukat, de végül senkit sem kellett oxigén sátorba tenni és újraéleszteni.
Felértünk.
És akkor kisütött a nap, elkezdett párologni az erdő. Nagyon kellemes volt, amikor úgy néztünk ki, mint a csatakos malacok. Azzal a céllal, hogy nehogy megszáradjunk a visszafelé vezető úton megálltunk nagyfalva (Mogersdorf) helyőrségben és megemlékeztünk a magyar, illetve az európai történelem egyik legjelentősebb csatájáról az ott épült emlékhelyen.
Az ütközetről, annak előkészítéséről és a lefolytatásáról egy igen tartalmas előadást hallottunk Esküdt Lajos barátunktól. Esküszöm, hogy az első oktatási kérdés mély emléknyomokat hagyott a csapat minden tagjában. Kevés olyan előadáson vetem részt, ahol whiskyvel kezdtünk, majd egyesek azzal is fejezték be. Ami közte volt nem nagyon emlékszem, de az megmaradt bennem, hogy a csata 1664. augusztus 1-jén volt. Magáról a csatáról Lajos barátunk szétküldte az előadását, így nem szaporítanám a szót erre.
Következett az utolsó napunk, aminek a jelképe szintén az eső volt. Nem törődve az égiekkel beslisszantunk Zalaegerszegen a Göcsej Falumúzeumba. Aztán elmentünk Bazitára, amiről mindenkinek Verebes István jutott eszébe, de mi apránként fellifteztünk a TV torony tetején, 53 méter magasságban lévő kávézóba és ejtőztünk egy kicsit és erőt gyűjtöttünk a haza felé vezető út viszontagságainak hősies átélésére. Kávézás közben két emelettel lejjebb a szabad levegőn is kinézhettünk a messzeségbe.
Már-már azt hittük, hogy irány a haza, de komoly késztetést éreztünk arra, hogy vasútra szálljunk és a helyi iparvágányon elzakatoljunk Csömödérből Lentibe. Az út során több flaska is előkerült az aznap már vezetés előtt állók nagy bánatára. Mindenesetre akinek vesekő problémái voltak az út után csak füldugóval mehetett pisilni, mert a csurgást hangos koppanások kísérték, ahogy a kövek spontán távoztak a szervezetből.
Köszönjük a legkiválóbb túravezetőnk odaadó vezetését és idézzük fel mi is Józsi bá' kedvenc Áprily Lajos versét, amit mindig elszavalt a csapatnak egy-egy túra után:
Hosszúra nyúlt az út, anyám,
sok volt a seb, s a béke késett.
S ma mégis, mégis köszönöm
világra szülő szenvedésed.
Köszönjük Ocsovai túratársunk és kedves nejének áldozatkész szervező munkáját, a sok-sok ismereteinket gazdagító tesztkérdéseit és a kapott élményt.