Mottó:

„Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a rónák végtelenjét látom.”

(Petőfi)

Eltelt a nyár és eljött az ideje az első őszi kirándulásunknak is. Sokan várták a pillanatot, így meg is töltöttünk egy jó nagy buszt. Meg sem lepődtünk, mikor zuhogó esőben elindultunk az indulási helyre, bár mindenféle előrejelzés meleget, napsütést és nyárias időt jósolt, nem volt nagyon hihető. Még az indulás előtt Ocsó is kabátot cserélt, mert az előrejelzés szerint öltözött, de Zsuzsa asszony szerint nem vált be. Kis késéssel ugyan, de célba vettük a megszokott indulási helyet. A késés oka, hogy több busz is érkezett és mire eldöntötték, hogy melyik pilóta melyiket vezeti kiszaladtunk az időből.

Így aztán hamar buszra szállt a csapat zöme és szokás szerint alig vártuk, hogy kiérjünk az autópályára. A legtürelmetlenebb a tiszta szívéről és tiszta lelkéről ismert túratársunk volt, aki minden vezényszó nélkül megkezdte a kötelező ismerkedést az új túratársakkal. Egy rövid megállással, két fővel növekedett a létszám, majd Hatvan térségében további négy fővel már teljes lett a csapat.

És ha már Hatvan, nem feledkeztünk el a születésnapját ünneplő Ibolyáról, akit nagy szeretettel és tisztelettel köszöntöttük fel a parkolóban.

A kis ünnepség után buszra szállva élveztük az ünnepelt által reprezentált finomságokat úgy folyékony, mint szilárd formában. Gratulálunk Ibolya!

A mindent tudás egyeteme keretében Szabolcs bá’ készült fel Hortobágyról. Mindenre kiterjedő és sok érdekességgel fűszerezett előadását nagy figyelemmel hallgattunk. Főleg az a rész maradt meg mindenkiben, amikor azt hallottuk, hogy „hát nem működik ez a kurva mikrofon”. Rögtön éreztük, hogy egy kicsit elégedetlen a technikai szolgáltatással.

Egy pillanat alatt eltelt az út és máris a Mátai Ménes fogadórészében találtuk magunkat, ahol egy holland csapattal közösen több szekérre szálltunk és izgatottan vártuk a szafari kezdetét. Mielőtt elindultak volna a lovak, hogy jól megnézzük a pusztát – amit már onnan is látni lehetett – egy tűzről pattant menyecske enyhén szólva megfélemlített minket, hogy mihez tartsuk magunkat a végtelen pusztán. Bármilyen ellenkezés esetén kardélre hány minket. Meg is ijedtünk, de a jó kiképzés aranyat ér. Teljesen titokban, betartva minden konspirációs rendszabályt próbáltunk rosszat tenni. Néha fényképeztünk, egy kicsit felálltunk a szekéren, arrébb mentünk pár métert, átlépve a Rubikont, stb…

Néha megálltunk és jó közelről megnéztük a szürke marhákat, akik onnan kapták a nevüket, hogy szürkék és mellesleg marhák. Egy egész csapat tinó próbált velünk incselkedni, de nem jártak sikerrel. Mi megnyugtattuk őket, hogy csak tanuljanak és meglesz az eredmény.

Kicsit arrébb szekerezve közelről is láthattunk egy négyökrös szekeret, ami onnan kapta a nevét, hogy egy szekér előtt pont négy ökör volt. Láthattunk volna hatökrös szekeret is, de az nem volt.

Újra szekérre szálltunk és egy kis gurulás után utolértük a pusztában száguldó ménest a három csikóssal, akik kissé unottan mutatták pe a pusztai csikósok mozgalmas életét. Hangos ostorcsattogtatással együtt lovagoltak, lefektették a lovakat, majd felültették őket, aztán lehetőséget kapott néhány vállalkozó szellemű túratárs, hogy szőrén ülje meg a lovat.

Sikerült is feltuszkolni a gyerekeket és a hölgyeket a lóra és a lovak és a lovasok nagy örömére kicsit mentek ide-oda. Tarján útitársunk megirigyelve Don Quijote de la Mancha hihetetlen történeteit szintén lóra pattant és csak a lándzsa hiányzott a kezéből. Földig érő lábbal, peckesen fárasztotta a lovat és a pusztába révedő szemeivel kereste Dulcinea del Toboso nevű szerelmét, akit csak a lóról leszállva talált meg Tünde személyében.

Megtapsolva a produkciókat egy kis szekerezés után benéztünk a juhokkal teli akolba és máris mentünk vissza a buszunkhoz, ami azért nem rázott annyira, mint a szekér.

 

Egy röpke pillanat és máris megérkeztünk a Hortobágyi Nemzeti Park központjába, ahol már várt minket kilenc lyuk egy hídon és több kiállítás és érdekesség. Itt darabokra szakadt a csapat és mindenki azt nézte meg, amit akart. Sétálgatás közben áhítattal hallgattuk a népies alapokra helyezett citerát pengető öregurat. Az alapokat egy vasaló deszka jelentette. A helyi látványosság között szerepelt egy étterem is, amit szerintem mindenki látott.

Jól kimulatva magunkat még volt egy program, maga a Hortobágyi vadaspark, ahova a park saját buszaival mentünk el a közeli Malomházára.

Szabó Zoltán helyi kísérő igen érdekes és figyelemreméltó vezetésével ismertük meg a helyi állatvilág néhány példányát sok-sok érdekességet megtudva az életükről, szokásaikról és a vadaspark későbbi terveiről is. Itt már olyan meleg volt, amit a jósok beígértek. Majd leolvadt rólunk a gatya. Kár lett volna kihagyni, igazán felejthetetlen volt.

Viszonylag időben, a tervezett program szerint elindultunk hazafelé.

Útközben szép sorban szabadultunk meg a korábban itt-ott csatlakozott túratársainktól, majd Budapestre érve kisség megzavarta a tiszta tájékozódásunkat, hogy már a fővárosban is méneseket akarnak futtatni. Így jelentős késést összeszedve, átkozva a szerencsétlen lovakat verekedtük át magunkat az indulási helyig, majd tovább az újra szakadó esőben, amely így keretbe foglalta a túránkat.

Szomorú búcsút intve egymásnak végére ért a Hortobágyra szentelt napunk.

Sokan úgy vannak vele, ha Hortobágyra mennek, hogy megyünk, megnézzük a semmit. Ez nem így van. Egy biztos, ami ott látható az nem semmi.

Köszönjük a szervezést. Jól éreztük magunkat