2024.09.16.– Zempléni Csavargások

„Nem hagyjuk abba a túrázást, mert öregszünk – öregszünk, mert abbahagyjuk a túrázást.” – Finis Mitchel

ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ, SZÖSSZENET

Mottó: „Nem hagyjuk abba a túrázást, mert öregszünk – öregszünk, mert abbahagyjuk a túrázást.” – Finis Mitchel

Az éves, mondhatni megszokott több napos kirándulásunk idén az UNESCO világörökségi területére (Tokajba) vezetett, ahol a zempléni táj még számunkra ismeretlen szépségeivel, érdekességeivel és kincseivel ismerkedtünk.

Kicsit szokatlan időpontban – hétköznap – 2024.09.16-19 között Joósz Kati és Attila vezetésével és Ocsó irányításával vágtunk bele az utazásba egy bérelt autóbusszal. Ezt a buszt és a vezetőt első alkalommal kértük meg, de nem bántuk meg, úgyhogy bedolgozta magát a csapatba, máskor is számítunk rá.

A Salgótarjáni út 14 előtti területen összegyűltünk, ki így, ki úgy és vártuk a buszt, ami a a nagy hét eleji forgalom miatt késett, de nem estünk kétségbe.

Aztán bepakoltunk és elindultunk a nagy kalandra.

A már vérünkké vált szokásos beköszöntés késett kicsit, mert a buszon bevezetett új rendszabályok miatt hiába araszolgattunk az autópályán, csak rövid megállások során lehetett a köszöntőket megtartani. Később azért csaltunk egy kicsit és nem buktunk le.

Miután felszedegettük a Hatvanban felszálló utasainkat a következő megálló már a Muhi csata emlékére készült emlékmű megtekintése volt, ahol koszorút is elhelyeztünk.

Köszönjük Évinek, aki első alkalommal volt velünk, hogy elhelyezett minket a történelem labirintusában a csatával kapcsolatos ismeretek átadásával. Nem ártott egy kis ismeret felelevenítés öregedő agysejtjeinknek, hogy képbe kerüljünk.

Az ebédidő közeledtével a jó szervezésnek köszönhetően megcéloztuk a csokigyárat Szerencsen, hogy csokiból készítsünk magunknak finom ebédet. Még szerencse, hogy Szerencs előtt Godó Marika felkészített bennünket mit kell tudni a kakaó babról és egyáltalán a csokikról. Én már a tenyeremmel toltam vissza a kicsorgó nyálamat, annyira megéheztem a csokira.

Egy rövid biztonsági rendszabály meghallgatása után beöltözünk UFÓ-nak és mindenki leült egy táblacsoki formához, amibe az üzem dolgozói csorgatták a folyékony csokit. Egy darabig ütögettük a formákat az asztalhoz, amitől akkora zaj keletkezett, mintha kovács üzembe látogattunk volt. A formába rendezett csokikat aztán jól megdíszítettük a kirakott mogyoróval cukorkákkal és mazsolával. Az élelmesebbek rögtön megették a díszt, mert nem volt türelmük megvárni, amíg megdermed a csoki.

A dermedés ideje alatt dermedten hallgattuk a csokiról és az üzemről szóló ismertetőket és kis filmet, majd mindenki kiválasztotta a saját csokiját és mentünk tova.

Útban a szállásunk felé, még a főszervezők felsétáltatták a csapatot a Tarcalon található Áldó Krisztushoz, amit a legnagyobb dombon állítottak fel. Onnan még ráláttunk az ottani bányatavakra is.

Egyeseknél a 4 napos izomláz kezdeti tünetei is jelentkeztek már, bár sejtettük, hogy minden látnivaló a legmagasabb domb tetején van mindig, de már láttuk, hogy nem ez volt az utolsó domb.

Estére aztán elfoglaltuk a szállást – Huszár Panzió – és láttuk, hogy a személyzet munkaerőhiányban szenved. Korábban már laktunk itt és a felszolgált ételekben mindenképpen pozitív változást tapasztaltunk.

Aztán egyszer csak ránk virradt és a reggeli után meglátogattuk a közeli Borsi községben a Rákóczi kastélyt, ahol a fejedelem született.

Ha már ott voltunk kisebb tárgyalást követően megkóstoltuk a helyi Rákóczi túrós süteményt.

Eltelve a túrós sütitől és a kastély szépségétől Sátoraljaújhelyen felszálltunk a helyi Futrinka nevű kisvonatra és egy órát pöfögtünk a városban hallgatva annak történelmét a helyi érdekességeit.

Délutánunkat a kalandok oltárára helyeztük a helyi kalandparkban, ahol egy kis kalóriát is be akartunk csempészni sovány testünkbe, de nem sikerült, mert a helyi falatozók nagy üzleti érzékkel már rég lehúzták a rolókat. Ezért a közeli bevásárló központban vettünk némi élelmet és átmentünk a Vár-hegy elnevezésű magaslatra, ahol várt minket egy idétlen nevű, viszont annál hosszabb függőhíd és egy borzalmas magas kilátó megmászása. A hegyre fel csak kevesen baktattak, mint a kis kecskék, annál többen választottuk az oda vissza járó helyi mikrobuszt és felvitettük magunkat a híd elejére, majd vissza is.

A híd tényleg hosszú volt, közepén egy üvegpadlós résszel beépített stresszfokozó rész, amin aztán aki ott volt az át is ment. Szinte mindenki felmászott a Vár-hegy tetejére épített kilátóra, ahol olyan szél fújt, hogy csak a 100 kg. felettiek érezték magukat biztonságban.

Vacsora után, mint, aki jól végezte a dolgát elgurultunk Tokaj borvidék egyik legjobb picéjébe (Götz pince), hogy megkóstoljunk minimum 10 féle helyi finomságot. Még csepegtetni is megpróbálunk Tokaj szőlővesszőin.

A bor mellé adott hagymás zsíroskenyér is gyorsan fogyott, nehogy probléma legyen, de nem is lett.

Másnap kelve, kiheverve a pincéből hiányzó maligánfokot, mint rendes sportemberek megmásztuk a Botkő Tengerszem felé vezető emelkedőt.

Itt is voltak kényelmesebb sportemberek, akik egy terepjárónak nevezett szörnyeteggel a vízmosáson kapaszkodtak egyrészt az életükért, másrészt felfelé.

Fent aztán megpihentünk, vagy körbe sétáltuk a tengerszemnek nevezett bányatavat.

Visszafelé beugrottunk a karcsai templomba, majd megnéztük a Mágocsi kastélyt Pácinban.

Pihenésképpen Sárospatakon felültük a Pöfögő névre hallgató helyi kisvonatra és hallgatva a gondosan kiszerelt hangosító készülékek helyének tökéletes csendjét megnéztük Sárospatak nevezetességeit, épületeit.

A vonatról leszállva még sok időnk volt a vacsoráig, így hát beugrottuk a Református Kollégium és Gimnázium méltán híres könyvtárába és az iskola múzeumába, ahol sok csodát láttunk.

Estére a Joósz család meghívására nagy bulit csaptunk Hercegkút közösségi dühöngőjében, ahol megint csak Tokaj kellemes nedűjét szopogatva nótáztunk egy kicsit és jól éreztük magunkat.

Mire még jobban bele melegedtünk volna a hangulatba a fránya tachometer miatt menni kellett, de így is elég kárt okoztunk a helyieknek a bor mennyiségét tekintve.

Egy kellemes éjszaka után ránk virradt a 4. nap, ami a hazautazás napja volt.

A hazafelé vezető úton megálltunk Tolcsván, ahol bementünk a Szirmay-Waldbott kastélyba és vezetéssel megtekintettük. Átsétáltunk a borászati szakgyűjtemény és tájházhoz is, ami nagyon tetszett, sok érdekes eszköz és egyéb dolog került kiállításra. A vendéglátó még szőlővel is megkínált, ami szintén igazán finom volt.

Már-már kezdtük magunkat kipihenni, de nem csalódtunk a szervezőink ötletességében, mert ezek után mászatták meg velünk a legmagasabb hegyet, ahova eleink a Regéc várát építették vala.

Túlesve a testi megrázkódtatáson elindultunk hazafelé és az indulási pontra érve szétrebben a csapat, mint a madarak, ment mindenki a maga útján hazafelé.

Hazafelé a buszon megállapítottunk, hogy sok-sok jól sikerült kirándulásunk után ez is nagyon jól sikerült, Jól éreztük magunkat, kellemesen kifáradtunk és rengetek élményt gyűjtöttünk és kaptunk.

Köszönjük a szervezést és külön köszönet a Joósz családnak, akik, mint házigazdák mindent megtettek a sikeres kirándulás érdekében.